Az imádkozó palástnak parazitái vannak
Mirabilia Urbis by IstvanPuskas - Issuu
Az ajtó Ritkán álmodom. Ha mégis, verejtékben fürödve riadok fel.
Ilyenkor visszadőlök, megvárom, míg a szívem megnyugszik, s eltűnődöm az éjszakák kivédhetetlen, mágikus hatalmán. Gyerekként vagy fiatalon nem álmodtam se jót, se rosszat, csak az öregség sodorja újra meg újra felém a múlt hordalékjából keményre gyúrt iszonyatot, amely azért olyan riasztó, az imádkozó palástnak parazitái vannak feszesebbre komponált, tragikusabb, mint bármikor is átélhettem volna, hiszen a valóságban egyszer sem történt meg velem az, amitől sikoltozva ébredek.
Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom.
VEZÉRHANGYA
Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni a zárat. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs, de hiába küszködöm, nem tudom kinyitni a kaput, pedig nekem be kell engednem a mentőket, különben későn érkezik a betegemhez. Ám a zár meg se moccan, áll a kapu, mintha vasrámájába forrasztották volna.
A héber hagyomány azt mondja, hogy Henoch Matatron. Matatron, ez a különös szó, mint a már elkallódott Kabbala könyvei magyarázzák, rang. Isten után közvetlenül ő következik. Feljegyezték, amikor az Úr Henochot a lelkek fölött való teljhatalommal megbízta, az angyalok elcsudálkoztak és azt kérdezték, ugyan miféle dolog ez, hogy mi e halandó emberi lénynek szolgáljunk.
Segítségért kiáltok, de nem figyel rám senki a három emelet lakói közül, nem is teheti, hiszen — jövök rá — csak tátogok, üresen, mint a hal, az álombeli rémület csúcsa annak a tudatosodása bennem, hogy az imádkozó palástnak parazitái vannak nem tudok ajtót nyitni a segítségnek, de meg is némultam.
Saját sikolyom riaszt fel ilyenkor, villanyt gyújtok, megpróbálom leküzdeni a légszomjat, ami mindig elfog az álom után, köröttem hálószobánk ismerős bútorzata, ágyunk fölött a családi ikonosztáz, fátermörderes, sujtásos dolmányú, magyar barokkot vagy biedermeiert viselő, mindent látó, mindent értő őseim, egyedüli tanúim rá, hányszor futottam éjjelente kaput nyitni mentőnek, mentőkocsinak, hányszor képzeltem el, míg az elnémult utcák ismerős nappali zaja helyett csak a kitárt kapu mögül beözönlő éjszakában moccanó ágak, osonó macskák vertek valami neszt, mi volna, ha egyszer hiába tusakodnám vele, és nem fordulna a kulcs.
A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni, ami már nem a helminták jelenléte a test tünetei között. Hogy egyszer, életemben egyetlenegyszer nem az alvás agyvérszegénységében, hanem a valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető.
Herakles súlyos, de óvatos léptekkel haladt fölfelé az Erymanthos sűrűjében. Puha, nyers bőrcsizmái alig adtak hangot a szikkadó talajon; tegezét gallyal tömködte szorosra a vállán, hogy a nyilak ne zöröghessenek. Szeme mindenfelé kémlelt, füle a legkisebb neszre hegyeződött, amint egy-egy állat surrant el jobbra vagy balra. Hatalmas marka görcsösen fogta nehéz ívét. Szorosan követte az iszonyú Kannak csapását.
Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem, mint az Istennek, és én is azt hittem magamról abban a végzetes percben, isten vagyok, bölcs, megfontolt, jó és racionális.
Tévedtünk mind a ketten, az is, aki bízott bennem, és én is, aki elbíztam magamat.
Most már voltaképpen mindegy, mert ami történt, nem az imádkozó palástnak parazitái vannak jóvátenni. Hát csak jöjjenek időnként koturnussá magasított egészségügyi cipőikben a tragikus álarcon a mentők sapkáját viselő Erinnüszek, és sorakozzanak fel az ágyam körül, kezükben mindkét élükön kifent kardokkal, az álmaimmal. Én minden este úgy oltok villanyt, hogy várom őket, és számolok vele, alvó fülemben mindjárt felberreg a csengő, amelynek hangjára sodorni kezd a nevenincs iszonyat a soha meg nem nyíló álombeli kapu felé.
Az én vallásom nem ismeri az egyéni gyónást, mi a pap szájával ismerjük el, bűnösök vagyunk, kárhozatra méltók, mert minden módon vétettünk a parancsolatok ellen. Mi úgy kapunk feloldozást, hogy Isten nem kíván tőlünk se magyarázkodást, se részleteket.
nemzetközi tengeri és rádiós vizsga, Hajóút fénysugár
Én most adok. Ez a könyv nem Istennek készült, aki ismeri zsigereimet, nem is az árnyaknak, akik mindenre tanúk, és figyelik ébrenlétem és álmaim óráit, hanem az embereknek.
Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam: én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.
- Paraziták elleni tabletta
- VEZÉRHANGYA | budapestfoglyai.hu
- Ahol Lipetskben eltávolíthatja a papillómákat
- Máj méregtelenítő kiegészítők uk
- Sok papilloma az arcon
A kötés Mikor legelőször tárgyaltunk egymással, meg szerettem volna nézni az arcát, és zavarba hozott, hogy nem adott rá lehetőséget. Úgy állt előttem, mint egy szobor, rezzenéstelenül, nem vigyázzban, inkább egy cseppet megdőlten, homlokából alig érzékeltem valamit, még akkor nem tudtam, hogy csak a halálos ágyán láthatom meg majd fejkendő nélkül, addig mindig lepel alatt jár, mintha nagyon vallásos katolikus vagy sábeszülő zsidónő volna, akinek hite tiltja, hogy fedetlen fejjel az Úr közelébe merészkedjék.
Hajóút fénysugár. Hajózási szabályzat | Mártoni Vizesek
Nyári nap volt, olyan, ami semmiféle védelmet nem indokolt vagy igényelt, violába hajló alkonyi ég alatt álltunk a kertben, s ő nem illett a rózsák közé. Az ember megérzi, ki milyen virág volna, ha növénynek születik, neki bizonyos, hogy nem volt közege a rózsa, a majdnem szemérmetlen kármin tárulkozás, a rózsa nem ártatlan virág.
Hogy az nem volna Emerenc, mindjárt megéreztem, de még semmit nem tudtam róla, azt legkevésbé, hogy akkor mi volna hát. A kendő úgy lepte a fejét, hogy árnyékot vetett a szemére, később fedeztem fel, hogy szivárványhártyája kék.
Álomszótár, álomfejtés
Szerettem volna tudni, milyen a haja, de hát azt mindaddig eltakarta, amíg azonos volt önmagával. Fontos perceket éltünk ezen a kora estén, döntenünk kellett mindkettőnknek, vállalhatjuk-e egymást.
Mi pár hete laktunk új, a réginél lényegesen nagyobb otthonunkban, ahol addig éltünk, az egyszobás lakás rendben tartásához nem kellett nekem segítség már csak azért sem, mert tíz évre befagyasztott pályám épp csak újraindulóban volt még, s itt az új helyen vált belőlem főfoglalkozású az imádkozó palástnak parazitái vannak, megnövekedett lehetőségekkel és számtalan, hol az íróasztalhoz szegező, hol hazulról elparancsoló kötelezettséggel. Hát ezért álltam akkor szemben a kertben a hallgatag öregasszonnyal, addigra már nyilvánvaló volt, ha valaki át nem vállalja tőlem a háztartás tennivalóit, aligha tudom publikálni, amit a hallgatás évei termeltek, se létrehozni, ami mondanivalóm még volna.
Mikor befejeztük a költözködést könyvtárnyi könyvünkkel és kíméletre szoruló, rozoga bútorainkkal, azonnal tájékozódni kezdtem házi segítség ügyében.
Minden környékbeli ismerőst megkérdeztem, végül egy hajdani iskolatárs oldotta meg a gondjainkat, azt mondta, az ő testvérénél egy öregasszony tart rendet számtalan éve már, többet ér akármilyen fiatalnál, azt szívből ajánlhatja, csak legyen számunkra ideje. Garantálja, az illető nem gyújtja fel cigarettával a házat, nem lesznek férfiügyei, nem visz el semmit, legfeljebb hoz, ha megkedvel bennünket, mert szenvedélyes ajándékozó.
